mindennaplo

Ha valaki, hát én aztán igazán az erőszak ellen vagyok. Én magam sosem ütöttem, se a tesóimat, se később a gyerekeimet, még egy pelenkára húzás sem történt, a bogarakat befőttesüveggel fogom el és teszem ki az udvarra, se tanítványaim körében, se otthon nem tűröm a legkisebb agressziót sem. Nem is gondoltam volna, hogy valaha is helyeselni fogom, amikor ütéssel oldanak meg valamit. Mégis ez történt, és nem véletlen vagy sokkterápiaként alkalmazott maflás volt, nem, igazi, dühből adott csattanós, méghozzá egy nyeszle kis nőnek kente le a jól megtermett ura. Méghozzá ez a nő az egyik legjobb barátnőm, és semmi égbekiáltót nem tett a pofon előzményeként, csak a szokásos konfliktus lezárásaként figyelt be a tockos. Mégis egyetértek, és mégis azt mondom, rászolgált.

Ugyanis a bántalmazó szóról egyáltalán nem a sallert küldő János jut eszembe, hanem Bea barátnőm. Hat éve házasok, hat éve hallgatom, ahogy a földbe döngöli a férjét. Ahogy kinyitja a szemét, máris indul a kritika egészen estig. A férj semmit nem csinál jól, de ez nem elég, mindezt hosszas prédikációkban fejti ki, melynek hallgatása közben az ember egyre silányabbnak, végül pedig a világon lévő legszörnyűbb teremtménynek érzi magát. Rengeteget beszélgettem erről Beával, mondtam, hogy ha én így beszélnék a férjemmel (vagy ő velem), már rég nem lennénk házasok. Hogy ezzel tönkreteszi a kapcsolatukat és a társát is. Hogy változtasson, amíg nem késő.

Azt hiszem, otthonról hozta a mintát, az ő anyja épp ilyen lekezelő és szidalmazó módon viszonyul az apjához, noha ott kissé más a helyzet, lévén a férj megrögzött alkoholista, aki számtalan okot ad a dorongokra. A barátnőm férje hiába semmivel nem szolgál rá arra, hogy úgy beszéljenek vele, mint egy taknyos kölyökkel (velük se kellene!), a berögzült minta működésbe lép. Ahogy aznap is, a kerti partin, amikor is már kora reggeltől hol ezért, hol azért szedték le szegény János fejét. Az elcsattant pofon megelőzően épp a délutáni szundikálását rótták fel, Bea ki sem fogyott a gúnyos megjegyzésekből, „csicsikálj csak, kisbaba”, „no, méltóztattál felébredni? Még a nyálad is kicsordult, nem szégyelled magad?” és a többi. János meg tűrte, amíg tűrhette, és amikor elhangzott a „menj inkább anyucihoz tejcsizni”, visszakézből úgy vágta pofán Beát, hogy bár nem volt nagy az ütés, a mozdulattól megbillent és felborult az asztal, törtek a poharak, röpült a pörkölt. A meghökkent feleség összepakolta a gyerekeket, bevágta az autóba, és meg sem állt az anyja házáig. Ennek két hete, azóta a válásra készülnek, Bea vérig sértve az anyjánál a gyerekekkel, János egy ideig könyörgött, most már csak elcsendesülve készül az elkerülhetetlennek tűnő válásra.

A legrosszabb az egészben, hogy látom Jánoson, ahogy megtört. Nem a válás, nem a magára maradás miatt: hanem mert olyan embernek látja magát, aki képes megütni egy törékeny nőt. Pedig őt sokkal tovább bántalmazták – a szavakkal való bántás a kutatások szerint is az agynak ugyanarra a területére hat, mint a fizikai. És hogy hatott, azt jól láttuk, János a szemünk előtt lett egyre elgyötörtebb, kishitűbb, bezártabb és elfojtottabb, került távolabb valódi önmagától. Nőként a lehető legteljesebben kiállok a nők bántalmazása ellen – de a férfiaké ellen is. Mert számos esetben bizony a női kritikák, felsőbbrendű beszédmódok, hisztijelenetek épp ugyanígy családon belüli erőszakot valósítanak meg. János pofonja csupán a hatéves szóbeli terror végső eredménye volt, egy elszakadt pillanat rossz reakciója. Nem hinném, hogy neki kellene szégyellnie magát.

avagy Te megmondanád, ha meleg lennél?

Valami történt 91 nyarán 
Az idei nyár is a balatoni családi kis házban, gyerekkorom boldogságszigetén indul, mint minden évben. 8 éves voltam, mikor a szüleim örökölték, s nekem, a víz szerelmesének, a közvetlen vízparti nyaraló valóra vált álom volt, s az még ma is. Emlékek édes-sós hullámverései között más nekem itt, mint a lányomnak vagy a férjemnek, mesélek is sokat mindig. Már amit lehet. Mert van, amiről nem vagy csak nehezen lehet beszélni. Mondjuk, a stégről. Arról, hogy mi is történt is 1991 nyarán. S hogy azóta csak úgy tudok ránézni, mint választóvonalra, a gyerekkoromat valamiféleképpen lezáró szimbólumra.

Ahogy megláttam őket, tudtam, mi van
16 éves voltam akkor, anyám húgával és családjával töltöttük szokásos vidám heteink egyikét. Réka, az unokatesóm, velem egyidős volt, alig vártuk mindig a közös nyaralásokat, ahol minden titkunkat elsuttogtuk egymásnak. Azon a nyáron Réka magával hívhatta Évit is, osztálytárs-barátnőjét. Ahogy megláttam őket, tudtam, mi van, hiszen az elsuttogott titkok közül számos szólt arról, hogy Réka a lányokhoz vonzódik gondolataiban és érzéseiben. Hát most már túllépett ezeken a határokon, ez tisztán látszott, nekem legalábbis, aki jól ismerte szeretett unokatestvére lelki gyötrődéseit. Szerelmesek voltak, boldog szerelmesek. A szüleink számára mindebből semmi nem tűnt fel. Nem is tűnhetett, mivel eszükbe sem jutott ilyesmi.

A melegek jobb esetben betegek, de leginkább perverzek
Vallásos nevelést kapott, kicsiny faluban felnőtt, mérsékelten konzervatív szüleinkkel nem volt egyszerű kényesebb témákról beszélgetni, de persze azért mindenféléről szó esett már a családi vacsoraasztaloknál. Többek közt a homoszexualitásról is, amiről nagyjából azt a véleményt hozták össze, hogy legjobb esetben is betegség, de leginkább perverz választás kérdése, és pfuj. Réka tehát csak nekem merte megvallani különböző lányok iránt fellángoló, szerelmes érzéseit. Tudta hát, hogy tudom, és cinkos kacsintással mutatta be Évit, én pedig különböző alibiket biztosítottam, míg egy-egy kettesben-sétára vagy lopva-kézszorításos fagyizásra indultak. Aznap este azonban nem kértek meg fedezésre.

Réka és Évi egymásba gabalyodva
Gondolom, úgy hitték, már túl késő van ahhoz, hogy bárki is lemenjen a stéghez. Ám valakinek esti fürdőzésre szottyant kedve, végül mindannyian felkerekedtünk még egy mártózásra. Ma is emlékszem, anyám és a húga mentek elöl. Földbe gyökeredzett a lábuk. A stégen Réka és Évi, szerelmes csókban összeforrva, egymást simogatva. Anyám felsikoltott, a húga csak némán állt, majd sarkon fordult, és elvonult, a férfiak utána. Éva és Réka megszeppenve remegett, anyám vádlóan nézett rám, a cinkosra, majd szomorúan hátat fordított ő is.

​

Megígérték, hogy jó útra térnek
Nehezen, de rávettük magunkat, hogy hazamenjünk. A családi kupaktanács már összeült, ott várt mindenki az asztal körül ülve, kihagyva a 3 helyet. Évi és Réka megkapta a maga lelkifröccsét, amelynek megértő felhangja („tudjuk, hogy csak eltévedtél, meg vagy zavarodva, rossz a társaság stb”) jó kapaszkodó volt arra, hogy a lányok bőszen bólogathassanak és sírva megígérjék, hogy jó útra térnek. A gyomrom forgott az egésztől, miközben pontosan tudtam, hogy a szüleim nem gonoszak, és mindenki a legjobb tudása szerint cselekszik, csak hát nekik épp ez a legjobb. Tudtam, hogy a lányok is birkóznak a bűntudattal, amiért ők mások. 91-et írtunk, Magyarországon.

Te megmondanád a szüleidnek, ha meleg lennél? És lenne benned bánat, ha a gyermeked az lenne?
Mindaz, amit itt leírtam, egyetlen dolog miatt nagyon fontos: Réka szülei ma sem tudják, hogy a lányuk egy nővel él együtt, immár 12 éves, nagyjából boldog párkapcsolatban. 12 éve hazudik nekik, 12 éve titkolózik, 12 éve vannak a párjával főleg ezzel a kérdéssel kapcsolatos konfliktusai, hiszen egyetlen közös karácsony, esküvői vendégség, családi látogatás nem volt ez idő alatt, mert nem lehetett. Mert Rékának is igaza van: az ő szülei beletörnének abba, hogy Réka egy nőt szeret. Fiatalkori „botlását” megbocsátották, látták, hogy igyekszik férfiakkal kapcsolatot teremteni. Hogy nem ment, és Réka egyetemistaként végképp felvállalta másságát, sosem tudták meg. Azt nagyon lassan már kezdik elfogadni, hogy nem lesz unokájuk és hogy Réka „nem talál magának egy rendes férfit”. De őket ismerve, egy ilyen hír hallatán Réka anyjának lehajtott ősz kontyú fejét és apja szájösszeszorítós, sötét tekintetű bánatát látom magam előtt. Tudom, Réka is ezt látja, ezért titkolózik 40 évesen, és fog a szülei előtt életük végéig.

Vajon hány nő, férfi lehet még ilyen helyzetben? Hisz a homoszexualitás elfogadása még most is nagyon fiatal cipőben jár – a szüleink korában meg mezítláb. És Réka helyében én elmondanám? Ha igen, hogy viselném el a felelősséget szüleim bánata és megtörtsége felett? Ha nem, hogyan élném titokban az életem és hogyan viselném el azt a felelősséget, ami a társammal és saját magammal szemben van? És ha őszintén magamba nézek: nem éreznék-e bánatot, ha a lányom meleg lenne? Nem lenne-e sajgó hiány a meg nem születő unokák, a lányom nehezebb sorsa miatt? Tudom, hogy a változó világban az empátia egyre nő az emberi sokszínűség iránt, de ma még csak félúton vagyunk, és bizony ez nem kevés terhet ró mindazokra, akik az alakulás korszakában élik meg különbözőségüket, hiszen a múlt velünk él... és megítél.

Nem akart gyereket, mégis szültem neki egyet

Lenéztük a családos barátainkat
Kezdjük ott, hogy egyiken sem akartunk gyereket. Én csak szimplán, ő fóbiásan nem. István az az ember, aki a család szó hallatán heveny émelygést érez, egy vasárnapi ebéd illata nemcsak méla undorral, de az abban részt vevők iránti mély megvetéssel is tölti el, a gyerekvállalást pedig az öngyilkosság lassú formájának tartja. Jól kijöttünk e tekintetben is egymással, lévén, hogy magam is hajlottam a hasonló véleményekre, unokákra áhítozó, majd a gondolatot szemrehányó gyásszal eltemető családom nem kis bánatára.

Ember tervez...
Ám van az úgy, hogy az égiek fittyet hánynak minderre. Ráadásul sunyin, mocsok kis alattomban: egy szót se szólnak, ha nem tetszenek nekik a tervek, bólogatnak hozzá, aztán úgy alakítják a dolgokat, ahogy nekik tetszik. Ártatlan gyanútlanságban leledzettem, minekutána szép akkurátusan minden este benyeldestem a kis fogamzásgátló bogyókat. Az lett volna a feladatuk, hogy helyre kis sáncot képezzenek a petesejtem körül. Hát megcsinálták? Nem, mert valaki mégiscsak bejutott (bejutás, ugye... és bizony, van ilyen, tabletták mellett is): a ma már tizenegy éves lányom

Rá akartam magam venni az abortuszra, de nem ment
Mondanom sem kell, hogy ilyen feltételekkel szó sem lehetett róla, hogy megtartsuk. Csakhogy. Mélyen hiszek a lélek létében, én vagyok az, aki még a szúnyogot is gyengéden letessékeli magáról, akinek a kedvééért nem egy éjszakánk telt összeszervezett, az életét megóvó, de a lakásból kipateroló bogárvadászattal, aki elvből nem eszik húst és aki ugyan nem gyakorló hinduista-buddhista, de eszmerendszerével maradéktalanul egyetért, tanításait naponta olvassa. Elképzelhetetlen volt, hogy éppen én hagyjak egy magzatot darabjaira tépni. Mégis megpróbáltam. Az Alien-feeling csak egy dolog volt, ám István őrjöngése nem ismert határokat, és úgy éreztem, valós alapja van a „ha őt megtartod, engem megölsz”-fenyegetéseknek. Úgyhogy zokogva és poklokat átélve ugyan, de elmentem a kötelező abortusz előtti megjelenésekre. Háromszor kellett igent mondanom, hogy végül elvégezzék a műtétet. A másodikon azonban megkérdeztem a védőnőt, mekkora lehet most a magzat, mire elém tett egy szemléltető modellt. Ott feküdt az icipici emberke-baba, tőlem meg csak annyi telt, hogy sarkon fordultam és rohanni kezdtem hazafelé. Már tudtam, hogy a homlokomhoz tartott fegyverrel sem tudnának rávenni arra, hogy megöljem a bennem növekvő életet.

Megloptam egy spermával?
De azt is tudtam, hogy ezzel a döntéssel egy másik életet veszélyeztetek, az apjáét. Így is lett. A lányunk már tizenegy éves, külön élünk, én egy új párkapcsolatban (akinek a párhuzamos naplóját remélhetőleg olvashatjátok majd), István azonban tönkrement ebbe az egészbe. Kényszerapának érzi magát, akinek akarata ellenére orozták el a magját, hogy elültessék a világba, és ő nem tehet semmit ez ellen. Néznie kell, ahogy növekszik, aggódnia kell érte, át kell élnie a legszorosabb, épp ezért legveszélyesebb emberi köteléket. Hiszen ha bármit elront a saját életében, azzal a lányára is hatással van, és őt is bántja vele. Ha a lányával történik valami, azzal olyan szintű fájdalmakat él át, amilyeneket sosem akart. Kitette egy csupasz részét abba a világba, amelynek kíméletlenségétől, hordozott fájdalomlehetőségeitől ő maga is úgy rettegett mindig.

A lányom élete elkezdődött, az apjáé véget ért
Milliószor és milliószor átgondoltam már, mi lehetett volna a megoldás. De ez épp az az emberi szituáció, amelyre egyszerűen nincs. Ha az anya megtartja a gyermeket, akit az apa nem akart, az akarata ellenére apává lett férfi igazsága nincs sehol. Ha a nővel elvetetik a gyermeket, őt a saját szemében gyilkossá kényszerítik lenni. A két álláspont közelíthetetlen, a lélekhitű anya sosem fogja úgy gondolni, hogy ez nem gyilkosság, a gyermektelennek maradni kívánó férfi pedig sosem fogja azt érezni, hogy vele egyetértésben történt egy olyan döntés, amelyik kihat ezentúl életének minden egyes pillanatára. Természetesen imádom a lányom, és ma már úgy gondolom, hogy a legnagyobb tévedés volt ifjú?kori (30 évesen szültem) álláspontom, és igenis a gyerek a legnagyobb jó és a legfontosabb spirituális történés is az életben, de ez a tanulság csak az enyém. István összetört ebbe, és ebben a történetben az ő akarata, igazsága semmibe lett véve, mert muszáj volt semmibe vennem egy másik életért. És azt gondolom, kevés olyan pont van az emberi életúton, amikor nincs jó döntés és nincs igazságos megoldás, de ez ilyen, és azért meséltem el, mert fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről (is).