mindennaplo

Ha valaki, hát én aztán igazán az erőszak ellen vagyok. Én magam sosem ütöttem, se a tesóimat, se később a gyerekeimet, még egy pelenkára húzás sem történt, a bogarakat befőttesüveggel fogom el és teszem ki az udvarra, se tanítványaim körében, se otthon nem tűröm a legkisebb agressziót sem. Nem is gondoltam volna, hogy valaha is helyeselni fogom, amikor ütéssel oldanak meg valamit. Mégis ez történt, és nem véletlen vagy sokkterápiaként alkalmazott maflás volt, nem, igazi, dühből adott csattanós, méghozzá egy nyeszle kis nőnek kente le a jól megtermett ura. Méghozzá ez a nő az egyik legjobb barátnőm, és semmi égbekiáltót nem tett a pofon előzményeként, csak a szokásos konfliktus lezárásaként figyelt be a tockos. Mégis egyetértek, és mégis azt mondom, rászolgált.

Ugyanis a bántalmazó szóról egyáltalán nem a sallert küldő János jut eszembe, hanem Bea barátnőm. Hat éve házasok, hat éve hallgatom, ahogy a földbe döngöli a férjét. Ahogy kinyitja a szemét, máris indul a kritika egészen estig. A férj semmit nem csinál jól, de ez nem elég, mindezt hosszas prédikációkban fejti ki, melynek hallgatása közben az ember egyre silányabbnak, végül pedig a világon lévő legszörnyűbb teremtménynek érzi magát. Rengeteget beszélgettem erről Beával, mondtam, hogy ha én így beszélnék a férjemmel (vagy ő velem), már rég nem lennénk házasok. Hogy ezzel tönkreteszi a kapcsolatukat és a társát is. Hogy változtasson, amíg nem késő.

Azt hiszem, otthonról hozta a mintát, az ő anyja épp ilyen lekezelő és szidalmazó módon viszonyul az apjához, noha ott kissé más a helyzet, lévén a férj megrögzött alkoholista, aki számtalan okot ad a dorongokra. A barátnőm férje hiába semmivel nem szolgál rá arra, hogy úgy beszéljenek vele, mint egy taknyos kölyökkel (velük se kellene!), a berögzült minta működésbe lép. Ahogy aznap is, a kerti partin, amikor is már kora reggeltől hol ezért, hol azért szedték le szegény János fejét. Az elcsattant pofon megelőzően épp a délutáni szundikálását rótták fel, Bea ki sem fogyott a gúnyos megjegyzésekből, „csicsikálj csak, kisbaba”, „no, méltóztattál felébredni? Még a nyálad is kicsordult, nem szégyelled magad?” és a többi. János meg tűrte, amíg tűrhette, és amikor elhangzott a „menj inkább anyucihoz tejcsizni”, visszakézből úgy vágta pofán Beát, hogy bár nem volt nagy az ütés, a mozdulattól megbillent és felborult az asztal, törtek a poharak, röpült a pörkölt. A meghökkent feleség összepakolta a gyerekeket, bevágta az autóba, és meg sem állt az anyja házáig. Ennek két hete, azóta a válásra készülnek, Bea vérig sértve az anyjánál a gyerekekkel, János egy ideig könyörgött, most már csak elcsendesülve készül az elkerülhetetlennek tűnő válásra.

A legrosszabb az egészben, hogy látom Jánoson, ahogy megtört. Nem a válás, nem a magára maradás miatt: hanem mert olyan embernek látja magát, aki képes megütni egy törékeny nőt. Pedig őt sokkal tovább bántalmazták – a szavakkal való bántás a kutatások szerint is az agynak ugyanarra a területére hat, mint a fizikai. És hogy hatott, azt jól láttuk, János a szemünk előtt lett egyre elgyötörtebb, kishitűbb, bezártabb és elfojtottabb, került távolabb valódi önmagától. Nőként a lehető legteljesebben kiállok a nők bántalmazása ellen – de a férfiaké ellen is. Mert számos esetben bizony a női kritikák, felsőbbrendű beszédmódok, hisztijelenetek épp ugyanígy családon belüli erőszakot valósítanak meg. János pofonja csupán a hatéves szóbeli terror végső eredménye volt, egy elszakadt pillanat rossz reakciója. Nem hinném, hogy neki kellene szégyellnie magát.