mindennaplo

Nem akart gyereket, mégis szültem neki egyet

Lenéztük a családos barátainkat
Kezdjük ott, hogy egyiken sem akartunk gyereket. Én csak szimplán, ő fóbiásan nem. István az az ember, aki a család szó hallatán heveny émelygést érez, egy vasárnapi ebéd illata nemcsak méla undorral, de az abban részt vevők iránti mély megvetéssel is tölti el, a gyerekvállalást pedig az öngyilkosság lassú formájának tartja. Jól kijöttünk e tekintetben is egymással, lévén, hogy magam is hajlottam a hasonló véleményekre, unokákra áhítozó, majd a gondolatot szemrehányó gyásszal eltemető családom nem kis bánatára.

Ember tervez...
Ám van az úgy, hogy az égiek fittyet hánynak minderre. Ráadásul sunyin, mocsok kis alattomban: egy szót se szólnak, ha nem tetszenek nekik a tervek, bólogatnak hozzá, aztán úgy alakítják a dolgokat, ahogy nekik tetszik. Ártatlan gyanútlanságban leledzettem, minekutána szép akkurátusan minden este benyeldestem a kis fogamzásgátló bogyókat. Az lett volna a feladatuk, hogy helyre kis sáncot képezzenek a petesejtem körül. Hát megcsinálták? Nem, mert valaki mégiscsak bejutott (bejutás, ugye... és bizony, van ilyen, tabletták mellett is): a ma már tizenegy éves lányom

Rá akartam magam venni az abortuszra, de nem ment
Mondanom sem kell, hogy ilyen feltételekkel szó sem lehetett róla, hogy megtartsuk. Csakhogy. Mélyen hiszek a lélek létében, én vagyok az, aki még a szúnyogot is gyengéden letessékeli magáról, akinek a kedvééért nem egy éjszakánk telt összeszervezett, az életét megóvó, de a lakásból kipateroló bogárvadászattal, aki elvből nem eszik húst és aki ugyan nem gyakorló hinduista-buddhista, de eszmerendszerével maradéktalanul egyetért, tanításait naponta olvassa. Elképzelhetetlen volt, hogy éppen én hagyjak egy magzatot darabjaira tépni. Mégis megpróbáltam. Az Alien-feeling csak egy dolog volt, ám István őrjöngése nem ismert határokat, és úgy éreztem, valós alapja van a „ha őt megtartod, engem megölsz”-fenyegetéseknek. Úgyhogy zokogva és poklokat átélve ugyan, de elmentem a kötelező abortusz előtti megjelenésekre. Háromszor kellett igent mondanom, hogy végül elvégezzék a műtétet. A másodikon azonban megkérdeztem a védőnőt, mekkora lehet most a magzat, mire elém tett egy szemléltető modellt. Ott feküdt az icipici emberke-baba, tőlem meg csak annyi telt, hogy sarkon fordultam és rohanni kezdtem hazafelé. Már tudtam, hogy a homlokomhoz tartott fegyverrel sem tudnának rávenni arra, hogy megöljem a bennem növekvő életet.

Megloptam egy spermával?
De azt is tudtam, hogy ezzel a döntéssel egy másik életet veszélyeztetek, az apjáét. Így is lett. A lányunk már tizenegy éves, külön élünk, én egy új párkapcsolatban (akinek a párhuzamos naplóját remélhetőleg olvashatjátok majd), István azonban tönkrement ebbe az egészbe. Kényszerapának érzi magát, akinek akarata ellenére orozták el a magját, hogy elültessék a világba, és ő nem tehet semmit ez ellen. Néznie kell, ahogy növekszik, aggódnia kell érte, át kell élnie a legszorosabb, épp ezért legveszélyesebb emberi köteléket. Hiszen ha bármit elront a saját életében, azzal a lányára is hatással van, és őt is bántja vele. Ha a lányával történik valami, azzal olyan szintű fájdalmakat él át, amilyeneket sosem akart. Kitette egy csupasz részét abba a világba, amelynek kíméletlenségétől, hordozott fájdalomlehetőségeitől ő maga is úgy rettegett mindig.

A lányom élete elkezdődött, az apjáé véget ért
Milliószor és milliószor átgondoltam már, mi lehetett volna a megoldás. De ez épp az az emberi szituáció, amelyre egyszerűen nincs. Ha az anya megtartja a gyermeket, akit az apa nem akart, az akarata ellenére apává lett férfi igazsága nincs sehol. Ha a nővel elvetetik a gyermeket, őt a saját szemében gyilkossá kényszerítik lenni. A két álláspont közelíthetetlen, a lélekhitű anya sosem fogja úgy gondolni, hogy ez nem gyilkosság, a gyermektelennek maradni kívánó férfi pedig sosem fogja azt érezni, hogy vele egyetértésben történt egy olyan döntés, amelyik kihat ezentúl életének minden egyes pillanatára. Természetesen imádom a lányom, és ma már úgy gondolom, hogy a legnagyobb tévedés volt ifjú?kori (30 évesen szültem) álláspontom, és igenis a gyerek a legnagyobb jó és a legfontosabb spirituális történés is az életben, de ez a tanulság csak az enyém. István összetört ebbe, és ebben a történetben az ő akarata, igazsága semmibe lett véve, mert muszáj volt semmibe vennem egy másik életért. És azt gondolom, kevés olyan pont van az emberi életúton, amikor nincs jó döntés és nincs igazságos megoldás, de ez ilyen, és azért meséltem el, mert fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről (is).